Azt mondják ha az ember kiírja magából akkor könnyebb feldolgozni magából a fájdalmat.  Most már nem vágyom senkire és semmire, csak arra hogy megkönnyebüljek valamelyest ezáltal és hogy az emberek megtanulják, hogy nincsenek csodák csak az ember van.

 A történet 5 évvel ezelőtt kezdődött számomra. Ahogy lenni szokott fájdalmas szakítás - a közös jövő képe, egyik napról a másikra omlott össze bennem, de ez egyik másik történet - , depresszió, sőt még akkor még az öngyilkosságra is gondoltam nem láttam az értelmét az életnek a világnak, csak az a kérdés járt az agyamban, hogy miért ilyen igazságtalan a világ, ha az ember szeret valakit...ma már tudom a választ. Na de akkor lássuk...3 hónap szobában töltöt magány és az egész napos sírások után, úgy döntöttem felnézek a netre. Rövid böngészés után, hirtelen találtam egy srácot...ahogy Michelangelo megalkotta a Dávid szobrot, Isten úgy teremtette meg ezt a fiút...egyszerűen tökéletes volt, és volt valami fura csillogás a szemében, de akkor még nem tulajdonítottam neki olyan nagy jelentősséget.Másnap mivel a barátaim már nem tudták tétlenül nézni, ahogy felemészt valami (akkor még senki nem tudta, hogy meleg vagyok) elrángattak egy koncertre egy közeli városba. Mondanom sem kell annyi kedvem volt hozzám, mint levágott lábbal fehér cápa elé ugrani, de igent mondtam nekik.

Miközben Ők az első sorban tomboltak, én félre álltam egy erkély alá cigizni. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyi ember és milyen boldogok...milyen jó nekik...igen az önsajnálat szép dolog tudomxD Miközben elgondolkodtam, elsuhant mellettem 2 fiú és az egyik roppant mód ismerős volt..utána fordultam, de mire ráeszméltem ki az, akkora már eltűnt a tömegben. Gondoltam biztos csak képzelődöm, ilyen nem létezik. Nem sokkal később kiszúrtam a tömegből egy csillogó szempárt. Igen az előző esti srác volt a netről...Ami abban a pillanatban történt velem az leírhatatlan, annak a forró augusztusi estének minden egyes képei, érzése, a fiú tekintette bele égett a retinámban. Ha vissza gondolok, még ma is érzem a szél fújjását, hallom a tömeg zaját és láttom magam előtt annak a fiúnak az arcát...akinek a szemében benne van a világ minden csodája, akinek ha a szemébe nézek belülről jövő melegség áraszt el, bele remeg mindenem és a szívem 5 perc alatt tenné meg a Budapest - Moszkva távot..xD szóval részemről szerelem volt első látásra. Részéről viszont nem, hiszen akkor volt barátja, ráadásul...Én tényleg egy utolsó suttyó nyomi voltam (ezt nem részletezném, de ilyen Betty a csúnya lány 120 kg kiadásban)....Hiába éreztem, hogy megtaláltam a másik felem, akit nekem rendelt a sors, tudtam jelenleg olyan szakadék tátong köztünk, amit áthidalni nem lehet, oda mehetnék hozzá, hogy Szia, de amit akkor kapnék az lehet átsegítene a túlvilágra. Szóval ott hagytam, de azóta sem tudok másra gondolni, legalább is sokáig nem.

Akkor a telihold fényénél megfogadtam, hogy egyszer még megtalálom és ismét a szemébe nézek, hogy látthassam azt a csodát amit a sorstól kaptam és az Ő oldalán teljesítsem be a végzetem. Világ életemben abban hittem, hogy semmi nincs hiába, mindenek meg van az oka...akkor abban hittem, hogy a sors így kárpótol az elmúlt évekért, bár tisztában voltam vele, hogy még nagyon hosszú áll előttem, de azzal a reménnyel vágtam bele, hogy ha az ember nagyon akar valami, akkor a mindenség összefog, hogy az álom valóra válljon. Szeptemberben költöztem fel a fővárosba, hogy ott folytassam egyetemi éveimet és vártam a titkon remélt találkozást. Nagyon hálás vagyok a barátaimnak és az egyetemi csoporttársaimnak, mert amit tőlük kaptam az megváltoztatta az életem és közelebb kerültem az álmomhoz. Elkezdtem megváltozni, a félénk kisfiúból, aki még a boltba sem mert venni semmit, egy határozott férfi lett. Új stílus, új külső, új megjelenés az egyetlen azaz álom, hogy ismét megtalálom. Viszont elkövettem egy hibát. Az egekig magasztaltam. Ő számomra megszűnt ember lenni, egy olyan motivációvá alakult az elmúlt évek folyamán bennem ami folyamatosan küzdésre kényszerített, de tudtam hogy soha nem érhetem el, mert egy Istennel nem szokás beszélgetni, járni meg még úgy sem. Szóval egy olyan álom lett, amit soha el nem érhetek. Ennek eredménye  több sikertelen kapcsolat és egy éjszakás kaland lett. Elfelejtettem, hogy miért is indultam el anno a világba. Az utolsó hosszabb kapcsolatom után az egyik reggel arra eszméltem , hogy ÚRISTEN mit teszek, ez nem én vagyok ez nem az én sorsom. És a szikra ismét belobbant és lángra kapott bennem. folytattam átalakulásomat mind külsőleg, mind belsőleg. Amit soha nem hagytam az a gyermek, álmodozó lelkem. Ez hajtott előre az utamon és a hit, hogy egyszer elérhetem. Szentül, hittem. Összeállítottam egy edzés tervet, mert neki a legjobbat akartam adni magamból, nem akartam, hogy tudjon a 19 kisfiúról, aki remegő szemekkel, félve tekintet rá akkor. Naponta 2 szer jártam edzeni terembe és mivel az már nem elégítet ki, beiratkoztam heti 2 kickbox edzésre mellette naponta 10-12 km tert futottam. Én akinek nem is olyan régen még a Mcdonalds és a kaja jelentette a legnagyobb örömét, meg ha könyveket bújhatott - igen tipikus nyalis, jókisfiú voltam - ...a legjobb akartam lenni, hiszen az Istennek csak a legjobbat kaphatják meg. Fél év után kikészültem, mind szellemileg, mind fizikailag és hiába alakultam át...mindig úgy éreztem ez kevés lesz.

Elfáradtam.  Harcoltam magammal , a világgal, a szüleimmel mindenkivel, mert biztos voltam benne, hogy ha hiszek elérhetem a célom. Az 5 év alatt 2 futó pillantásra tűnt fel az életemben, de mind a kettőt Isten jelnek hittem, mert mindig éreztem legbelül, hogy ott lesz és így is lett. Ez mindig új erővel töltött el, hiszem láttam a fényt a szemében, bár Ő biztos nem látta az enyémben, de hát a szív útjai kifürkészhetetlenek. Azt mondják, hogy ha két lélek találkozik, akkor nem biztos, hogy a másik azonnal felismeri párját, sokszor kell érte harcolni. Tudtam, hogy most ez így van de nem bántam, mert megtaláltam a lelkem egy rég elveszett darabját. Kapcsolatba soha nem léptem vele, mert életem legnagyobb félelme hogy tévedek (sajnos az emberben mindig van egy kevés kétely, még akkor is ha valamit biztosan tud) és akkor az 5 év minden pillanata csak egy múló önámítás volt. Amikor kérdezték, miért félek, akkor mindig azt feleltem mert: hogy Ő tökéletes: Tökéletes alak,olyan mosolya van hogy ha az égre tekint a csillagok is leszédülnek az égről, okos, értelmes, kedves és legyünk egy kicsit racinálisabbak pénze, kocsija, háza is van - bár engem az sem érdekelt volna ha Margit lábánál lakik vagy a Szibériai - alföldön, oda is utána mentem volna, de Ő hál Istennek itt lakik Magyarországon. Tény, hogy engem soha nem érdekelt a pénz, sem az anyagi javak...hiába van meg mindenem ezekre mindig csak másodlagos dologként tekintettem, mert tudtam, hogy van egy csoda amit úgy hívnak élet és szeretet. És ez a legfontosabb.

Mikor haza értem bizonytalan voltam, válaszokat akartam. Ekkor került a kezembe Coelho alkimistája, ami életem első igazán nagy könyv katarzisa volt. Amikor minden világossá válik és 1000 kérdésre 1001 válasz jutt. Nagyon boldog voltam, mert ha mélyen a szívembe néztem láttam a jövőt és bár világ életemben azt tartottam fontossnak, hogy az út a lényeg nem pedig a cél, azért örültem hogy ilyen kincset kaptam a sorstól. Soha nem akartam elhinni, hogy érdemes vagyok ilyen fajta juttalomra, arra hogy nekem megadatott az ami másnak csak mese és álom..nekem a valóság. Azt hittem ez a legnagyobb baj az emberekkel, hogy nem hiszik el ha ilyet kapnak az élettől, hogy Ők azt megérdemlik

- Tévedtem -

Az egész nem is olyan rég, talán egy hete kezdődött. Épp vissza fele tartottam Pestről és Szentül hittem...annyira amennyire elmondani nem lehet. Miközben utaztam a vonaton Pestfelé épp a felhőket néztem és valahogy eszembe jutott, hogy azt mondják Isten ott van mindenhol: a felhőkben a fákban, a kövekben az emberekben és eszembe jutott, hogy milyen szerencsés vagyok...Hirtelen elöntött a hála és békességgel gondoltam minden rosszra. Úgy éreztem megváltoztathatom a világot, hogy közel a cél...de a kétely nagy úr...mi van ha tévedek? csak egy életem van, és a fiatalságom és az életem egy meberre akit mégcsak nem ismerek? az élet nem egy számítógépes játék, ahol ha meghalsz újra kezdheted pontosan úgyan úgy ahogy meghaltál. Ezért amikor az égre néztem láttam egy felhőt, ami épp eltakarta a napot és a napsugari korona ként ölelték át a felhőt, soha nem voltam vallásos (Taoista elveket vallotam igen fiatalon), de eszembe jutott Szűz Mária, Őt öleli minidg az Isteni dicsőség fénye. Így hát elkezdtem imádkozni...Kértem a Szűz Anyát, hogy segítssen, mert eltévedtem. ekkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentősséget.

Aznap este még két dolog fogalmazódott meg bennem. Egy barátnőmmel beszélgettünk és ugye feljött a téma, hogy hogy állok. Rávillágított arra a tényre, hogy soha nem lesz tökéletes hely és alkalomra amire várok vagyis minden pillanat és hely tökéletes hiszen az lesz az a pillanat, amikor két lélek és két világ összeér.

Mondtam neki, hogy egyre több oldalát vetíti felém az élet, - hogy hogy az most mellékes - és minnél több hibája kezd kirajzolódni én annyival jobban szeretem. Ezzel itt le is zárult a történet, én haza indultam az éjszakába.

Éjszaka külön álmom volt. Ültem az autómban és egy autópályán mentem. Sokan jöttek szembe, sokszor kellett megállnom, de éreztem hogy jó felé megyek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy hölgy ül a hátsó ülésen. Csak a visszapillantóban láttam.

- Megkérdeztem tőle, hogy jó felé megyek ugye? (a kérdés persze egy emberre irányult).

- A válasz az volt, hogy: Figyeld a jeleket, mert azokat Isten küldi és Ő mindig tudja merre kell haladni.

Így is tettem. Mikor kinéztem az ablakon láttam egy barna kőből székesegyházat, olyat amilyet azelőtt még soha, de amit igazán éreztem, hogy jó fele megyek és hogy hamarosan megérkezem.

Amikor reggel felkelltem egy különös érzés fogott el. Tudtam hogy jó úton vagyok, de nem akartam elhinni, hogy a Szűz Anya szólalt meg álmomban. Az viszont igaz, hogy boldogság és hála töltötte el a szívemet, olyat amilyet azelőtt még sosem éreztem. Hálát éreztem és úgy éreztem ezt meg kell valahogy köszönöm, ezért elkezdem keresgetni a neten és úgy döntöttem, hogy fogadalmi és hála oszlopot emeltettek a Szűz Anya tiszteletére. Legyen ez a emlékműve, annak hogy megkaptam a legnagyobb csodát életemben. Hiába nem ismerem és lehet, hogy soha nem találkozom vele, de már csak azokért a pillanatokért is hálás vagyok, amikor az úton voltam és már a puszta gondoltattol is határtalan öröm költözött a szívembe.

A következő 2 nap azzal telet, hogy kérdéseket kerestem. Mivan ha tényleg Ő volt? Vagy csak agyamra a fehérje por? vagy már kezd ez a fiú mániámmá válni és kezdek megőrülni? Szép lesz, ha 24 évesen kerülök zártosztályra.

Szeretném hozzá tenni, hogy sok mindent elhiszek, de van egy határ amit nem lépek át. Mivel fiatalon sokat olvastam ezért sok olyan dologra találok elfogadható,alátámasztható magyarázatot és plusszos dobozból építek Tesla - tekercset...szóval nah..Mindenre van magyarázat csak legfeljebb még nem ismerjük.

Ami a  második nap éjjelén történt az számomra hihetetlen és a mai napig nem találok rá magyarázatot, hiába láttam sok mindent az életben olyat is amit a tudomány nem tud megmagyarázni de ezt azért túlzásnak éreztem.

Egy úton álltam velem szemben az a hölgy,aki vasárnap éjszaka ült az autómban. és feltettem neki a kérdést: hogy te ugye a Szűz Anya vagy?

Erre csak bólintott és megláttam Őt. Tényleg hasonlított az ábrázolásokra. Ragyogó fény vette körül, és arca olyan csodálatos volt, amilyet még nem láttam az előtt. A lelkem megnyugodott és elöntött a béke, a nyugalom és egy olyan érzés amit szerintem ember még nem sűrűn élt át. Szemei olyan kékek voltak mint valami drága kő. Egy szóval csoda. Azután megérintette a halántékom és nem emlékszem másra, csak hogy elöntött a fény és földön túli melegség árasztotta el a testem. Éreztem hogy valami forróság belülről Önt el, de ez nem hasonlítható semmi olyanra mint amit átlehet élni. Most oda kint kánikula van, de az kívülről égeti a bőrt...ha olyat iszok akkor belülről Önt el a forróság, de ez nem olyan volt, ez egészen más volt...ez sokkal mélyebbről jött.

Mikor felébredtem ezer és ezer gondolat emlék és beszélgetés foszlány cikázott az agyamban. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. De olyan élethű volt az egész, mintha ébren lettem volna...és befolyásolhatam volna az eseményket, de nem akartam. Éreztem magamban, ez volt az a pillanat amire az elmúlt 5 évben vártam. Itt az idő. Le kell győznöm a legnagyobb félelmemet meg kell keresenem, hiszen ez van megírva az égben és ennek még Ő sem állhat ellen. Ha már Isten a Szent Szűz által küldi a jelet, akkor arra érdemes figyelni.

Azon a napon megerősítettem a fogadalmam. Hálából megfestettem a Szent Anyát vagy pedig másolatot hozatok a Guadalupei Szűzanyáról, hiszen az első álmomban -  miközben keresgettem ráeszméltem  - , hogy az a templom volt, amiben az Ő képét őrzik. Ezután pedig hálából kápolnát vagy emlékoszlopot állítattok a tiszteletére.

Szeretném ha ez őrizné tovább a világnak szerlemem lángját és háláját az Égieknek amiért megadatott nekem ez a csoda és hogy hittel és kitartással megvalósíthatam az álomom és minden reggel amikor a alszik és én ránézek láthatom szemében az örökkévalóságot.

Sokat gondolkodtam rajta, miért pont én, hiszen annyi rossz van a világon és a SZŰZ Anya miért pont egy szerelemben "segétkezik" és ráadásul 2 fiúnak ráadásul nem igazán életem konzervatív életet, de szerintem ezt senkinek nem kell ecsetelenem...maradjunk annyibban majdnem mindent kipróbáltam mit csak el lehet képzelni...hát elég nonszensz...de mint megtanultam vannak kérdések amiket az ember nem tehet fel, nehogy megváltoztassa sorsát, hiszen vannak dolgok amiknek meg kell történiük.

Egy arab mondás szerint ami egyszer megtörténik az soha többé nem fog, ami kétszer megtörténik az harmadjára is meg fog. Nos így is lett...3-jára is eljött. dehogy mi volt az, az még maradjon rejtély

Másnap választ kaptam a sráctól is...

Rá kellett jönnöm, hogy a köztünk lévő szakadék nagyobb mint valaha is volt...és hogy Ő mindig csak egy álom marad igaz egy csodálatos álom, ami soha nem teljesedhet be és vagy elfelejtem vagy pedig... Egy ember volt a kiért oda adtam volna az életem és... nem is tudom mit mondhatnék még....

Ennyi volt...5 év küzdelem a semmiért...márcsak egy szikrája maradt a reménynek, amit Őrizzni fogok és soha nem fogom feláldozni, annak az elgondolásnak, hogy Tévedhetek. Jobb örökre álmodni, mint örökre elveszíteni.

 Egyszer talán majd valaki életre kelti a vágy múló lángjaiból a megújuló remény örök napjait, de addig csak az álom marad.